A kosz és a feketeláb törzs

A mi családunk világ életében mezítlábas család volt. Akár apartmanban laktunk, akár családi házban, ahova a kutya/macska bejárt, mi mindig mezítláb voltunk. Húgom és én a kertbe is legszívesebben úgy mentünk ki már tavasz elejétől, szüleink tiltása ellenére.

Amint kiértünk az egész napos repülőgépes utazás és várakozás után, mindenki vígan ledobta a lábáról a szandált, cipőt, ami épp rajta volt. Mivel apa már pár héttel előttünk kijött, nem is nagyon kellett rögtön pakolással foglalkoznunk, volt némi étel a hűtőben, csak az ágyneműt kellett kiásni a 16 óriási kartondoboz egyikéből. (a folyamatot hátráltatta az, hogy nem tudtuk, melyikben van, úgyhogy költözéskor ajánlott a kötelező tárgylistáról /a szállítócégek kérik a repülő miatt/ egy-két másolatot megtartani, hogy ne első este kelljen minden dobozt kibontani)

Körülbelül 15 perc eltelte után mindenki kényelmesen el volt helyezkedve a választott eledelével együtt a TV előtt, ahol már volt egy-két ingyenes csatorna. Én sose voltam a normálisan ülés híve, mindig is kitekeredett pózokban foglaltam helyet, és ez a helyzet sem volt kivétel. Viszont amint felraktam két piciny lábikómat a kívánt pózba, észrevettem, hogy a szokásostól eltérő színe van. Magyarra lefordítva, szénfekete volt a talpam. Észrevételem közzététele után mindenki sorra elkezdte megnézni saját két kis tappancsát, és meglepődve tapasztaltuk, hogy mindenkié ugyanolyan.

Jelenleg egy héttel később végre nem érezzük szükségét a negyedóránkénti lábmosásnak, és nyugodt lélekkel felrakhatjuk a lábunkat az ülőgarnitúrára.

Ez a sok kosz itt egyáltalán nem szokatlan, a NY-i por mindenhova beeszi magát, és amíg nem volt senki a lakásban, szépen felgyülemlett.
So a fair warning for all: Az első napokban szerezzetek egy jó felmosót és egy használható állapotban lévő porszívót is, ha van szőnyeg.
Így mindenki elkerülheti a NY-ban oly híres feketeláb-szindrómát.